Három nővér, Sirály, Cseresznyéskert. Anton Pavlovics Csehovra kiváló drámaíróként és novellistaként emlékszik az utókor, arról azonban kevés szó esik, hogy Csehov önmagát elsősorban orvosnak tartotta. Életművét mind betegsége - a tuberkolózis - mind hivatása erőteljesen meghatározta. Gyógyítóként a saját fizikai határain túllépve segített a szenvedőkön; a kolerajárvány idején fáradhatatlanul dolgozott, a szegényeket élete végéig ingyen kezelte. Az utolsó lélegzetvételéig ízig-vérig orvos maradt.
Csehov korának nagyszerű orvosa és a világirodalom kiemelkedő alakja volt
"Az orvoslás az én hites feleségem, az irodalom, pedig a szeretőm - írta kiadójának Csehov 1888-ban. - Ha az egyiktől megcsömörlöttem, a másikkal töltöm az éjszakám.”
A világirodalom egyik legvonzóbb orvos-figurája fáradhatatlan és lelkiismeretes gyógyító volt. Ahogy az orvostudományban, úgy az irodalomban is átérezte a felelősséget az emberért. Feljegyezték Csehovról, hogy akárcsak Ványa bácsijának Asztrov doktora, ő is nehezen viselte el, ha betegeinek állapota végzetesre fordult; hibásnak érezte magát akkor is, amikor az orvostudomány már tehetetlen volt. Két szenvedélye pedig - a gyógyítás és az írás - elválaszthatatlanul összefonódott életében.
"Csehov az orvostudománytól jutott el az irodalomig. Az író, aki orvostudományt tanult, mélyebben és szenvedélyesebben gondolkodik (...) Azok, akik állandó tanúi az élet folyásának és hullámzásának, árnyaltabban, türelmesebben tudnak következtetni. Anton Pavlovics ez utóbbiak közé tartozik" - írja Jules Legras, a bordeauxi-i egyetem kortárs professzora Csehovról szóló könyvében.
Húga visszaemlékezése szerint Anton íróasztalán - ahol világirodalmi remekművek születtek - mindig ott volt "a hallgatócső, a vérnyomásmérő és a kopogtató kalapács"
Nagyapja megvásárolta a szabadságot
Anton Pavlovics Csehov Dél-Oroszországban, az Azovi-tenger partján fekvő kisvárosban, Taganrogban született. Hat gyermek közül ő volt a harmadik, legkisebb testvére kétévesen meghalt. Családja nem számított kimondottan vagyonosnak, nagyapja még jobbágynak született, húsz évvel később, az 1861. évi jobbágyfelszabadítás előtt váltotta meg saját és gyermekei szabadságát.
Csehov apja kereskedőként dolgozott Taganrogban, de üzlete csődbe ment, kénytelen volt menekülni a hitelezők követelései elől. Családjával Moszkvába költözött, csak Anton maradt Taganrogban, hogy befejezze gimnáziumi tanulmányait. Ezekről az évekről nem maradt fent sok információ, annyit lehet biztosan tudni, hogy Csehov házitanítóként és ruhagyári munkásként is dolgozott, hogy fenntartsa magát. 1879-ben, a gimnázium befejezése után Moszkvába utazott a családjához, szülővárosának szerény ösztöndíjával a zsebében. Enélkül az összeg nélkül nem tudta volna elkezdeni tanulmányait; élete végéig adósnak érezte magát ezért a segítségért,
így praxisa során soha nem kért pénzt szegényektől és parasztoktól a gyógyításért.
Csehovnak hamar át kellett vennie a családfő szerepét
Sebészként kezdte orvosi pályáját
Mondhatni, szinte véletlen, hogy Csehov éppen orvosi karra iratkozott be. A család összetartó és nagy volt, pénzük pedig igen kevés - apja adósságait is le kellett róniuk valahogy. Anton kötelességének érezte, hogy gondoskodjon szüleiről és kisebb testvéreiről - számára a család volt az első. Később élete folyamán is megfigyelhető motívum, hogy
saját érdekei és vágyai elé helyezi a hozzá közel állók jólétét és nyugalmát.
A 18 éves vidéki fiú, aki 1879-ben megérkezett Moszkvába, anyagi szempontok figyelembevételével választott hivatást. A tizenkilencedik század második felében az orvosi szakma kimondottan megbecsült volt Oroszországban - pénzügyi szempontból is -, így esett az ifjú Csehov választása az orvosi karra. A Moszkvai Egyetemen a kor kiváló orvosai tanítottak - többek között Zaharin -, Csehov pedig harmadéves korától a kezük alá dolgozott sebészként, és így sajátította el a szakma csínját-bínját.
“Az orvostudomány hatása irányító volt számomra s feltehetőleg a medicinának köszönhetően íróként sok hibát kerültem el” - írja Csehov 1899. október 10-én Rossolimóhoz írt levelében
Csehov, a disszimuláns
Huszonnégy évesen köhögött fel először vért, és orvosként pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Csehov 1884-ben szerzett orvosi oklevelet, és ettől kezdve - kisebb megszakításokkal - 1904-ben bekövetkező haláláig praktizált. Először Moszkva környéki kórházakban dolgozott - az egyikben még kórházigazgató is volt -, majd sokrétű orvosi ténykedése során a csikini Zemsztvo-kórházban, majd Voszkreszenszk városában és a zvenyigorodi kórházban dolgozott elismert orvosként. Az utóbbiban szerzett élményei hatására született egyik remekműve: a Bánat.
A tizenkilencedik század végén az orvostudomány átmentei időszakát élte, különösen a mindennapi, gyakorlati gyógyítás volt “tudathasadásos” állapotban. A bacilusvadászok kora volt ez a pár évtized, melyben a - még gyerekcipőben járó - bakteriológia egyre több betegségnek derítette fel az okát; de gyógyítani még nem tudta.
Mivel a betegség diagnosztizálása gyors ütemben fejlődött, ám a terápiás módszerek fejlődése megtorpan, így jött létre a “tudom, mi a baj, de segíteni nem tudok rajta” állapot - ami pontosan leírja Csehov saját betegségéhez való viszonyulását is; ritkán beszél tüneteiről, és még ritkábban nevezi nevén betegségét: szülei és közeli barátai elől is titkolni próbálja fájdalmas és romló állapotát.
Disszimuláns, azaz a szimuláns ellentéte - aki nem tüneteket képzel magának, hanem a meglévő tüneteit igyekszik eltitkolni.
„Kétségtelen, az orvostudománnyal való foglalkozás komoly hatással volt irodalmi tevékenységemre: jelentősen tágította megfigyeléseim körét, gazdagította ismereteimet, melyeknek igazi értékét számomra, író számára, csak az tudja igazán megérteni, ki maga is orvos" - írta Csehov hivatása és írói tevékenysége kapcsolatáról
1890-ben, bátyja halála után elindul a cári birodalom távol-keleti fegyenctelepére, a borzalmak poklába, Szahalin szigetére, összeírni az ottani népesség létszámát és egészségügyi állapotát - barátai és családja hiába próbálják lebeszélni. Egyfajta sorskísértés ez: úgy tesz, mint aki teljesen egészséges ember lenne, habár bátyja, Nyikolaj - aki legközelebb állt hozzá testvérei közül -, éppen ugyanabba a betegségbe halt bele, amitől Csehov is szenved.
Levelében jóbarátjának,Szurovinnak ezt írja: “Megelégszem azzal is, hogy megírok száz-kétszáz oldalt, és ezzel némiképp leróvom adósságomat az orvostudománynak."
Szüleinek az útról küldött leveleiben végig azt állítja, jól van, minden rendben az egészségével, de útinaplója ennek az ellenkezőjéről tanúskodik. Három hónapot tölt a borzalmak szigetén, és ez a szahalini kirándulás rendkívüli módon megrendíti Csehov egészségét, újra és újra vért köhög fel, de az összeírás végeztével nyugodt lelkiismerettel távozik: barátjának azt írja levelében: a medicina most már nem haragudhat rá. Ebből az utazásból született a Szahalin című írás, melyet az első, tudományos igénnyel megírt orosz nyelvű szociográfiának tartanak.
1869-1906 között Szahalin szigetén cári fegyenctelep működött
Szerencse a szerencsétlenségben
Csehov Szahalin szigetéről Vlagyivosztokon át indul vissza Moszkvába. Hongkongon és Ceylonon át Odessza kikötőjébe érkezik, ahonnan vonattal és postakocsival megy tovább Moszkvába. A többhetes tengeri úton kétszer is súlyosan megbetegszik, igen rossz állapotban tér vissza a városba. Ekkor úgy dönt: elköltözik a városból. Birtokot vásárol Moszkvától száz kilométerre Melihovóban, és szüleivel együtt a birtokra költözik.
A városkában gyorsan híre megy, hogy az új földesúr egyben orvos is; saját maga helyett megint másokat gyógyít. Önkéntes alapon, díjazás nélkül újítja meg a városka orvosi praxisát, és fáradhatatlanul dolgozik, gyógyít és ír.
1896-ban kolerajárvány tör ki a városban; bázisokat hoz létre a gyógyításra, betanítja az arra alkalmasnak mutatkozókat a gyógykezelésre, személyesen felügyel mindent, hogy a melihovóiak a lehető legkisebb veszteséggel vészeljék át a járványt.
A fárasztó munka tovább őrli testi egészségét, lelkierejét pedig a Sirály szentpétervári látványos bukása ássa alá ekkor. 1897 tavaszán újabb tüdővérzése lesz, ekkor már annyira rossz állapotba kerül, hogy végre - tizenkét évnyi ismételt vérköpés után - kórházba kerül. A kiváló belgyógyász, A. A. Osztroumov klinikájára viszik, ahol alapos vizsgálat során Koch-bacilus-fertőzést diagnosztizálnak nála, a vizsgálatok a tüdő mindkét felének érintettségére utalnak, és végre elkezdődik a gyógykezelése, ami által felerősödik annyira, hogy még lesz ideje és ereje megírni éltetének legfontosabb darabjait; és a szerelem is megtalálja - aránylag későn, negyvenéves korában.
A Mycobacterium tuberculosis baktérium által okozott tuberkolózis, azaz tbc lassú lefolyású kór. Az 1950-es évek előtt népbetegségnek számító gyógyíthatatlan betegségtől számos kiváló művész és tudós szenvedett, köztük George Orwell, Erwin Schrödinger, Frédéric Chopin, Franz Kaffka, Tóth Árpád, Anders Celsius és Simon Bolivár
Orvosból író, íróból orvos
Csehov igen fiatalon, egyetemi éveinek legelején kezdett publikálni. 1882-ben, 22 évesen lett állandó szerzője a szentpétervári Oszkolki (Szilánkok) című szatirikus lapnak, 23 évesen már elismert szerzőnek számított. Ezekben az években Antosa Csehovtye álnév alatt írt, saját nevén publikálni 1886-tól kezdett, amikor a szintén pétervári, Alekszandr Szurovin által vezetett Novoje Vremjának lesz állandó szerzője.
1889-ben már a legmagasabb állami kitüntetéssel, Puskin-díjjal tüntetik ki írói munkásságáért, 1900- ban pedig az Orosz Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választják - Lev Tolsztojjal egyetemben.
Csehovnak saját bevallása szerint az orvostudomány a felesége, az irodalom pedig a szeretője volt:
amikor elege lett az egyikből, ment a másikhoz; ebből érthető, miért hozott időnként olyan hatalmas áldozatokat az orvostudományért, mint a szahalini fegyenctelepen tett látogatása. Ez a két szenvedély, melyek közül képtelen volt választani, elválaszthatatlanul egymáshoz tapadt Csehov munkásságában. Mikor megrendült egészsége miatt kevesebbet praktizált, műveiben sokkal erőteljesebben nyilvánult meg az orvos és az egészségügy mint motívum - ilyen időszakokban született A 6-os számú kórterem és a Fekete szerzetes - mikor pedig orvosként aktívan dolgozott, írásaiban alig volt nyoma ezeknek a témáknak.
Csehovot és Tolsztojt (képünkön) az Akadémia tiszteletbeli tagjává választották 1900-ban, mely tagságról Csehov lemondott, amikor az általa nagyra becsült barátja, kor- és alkotótársa, Makszim Gorkij a jelölés ellenérte nem kapta meg ugyanezt a posztot
A híres író és az ünnepelt díva
Csehovnak elég sok nőügye volt, futó kórházi kalandok, de gyógyíthatatlan tüdőbaja visszatartotta a komoly kapcsolatoktól. 1901-ben azonban rátalál a nagy szerelem is: Olga Leonardovna Knyipper színésznőbe szeretett bele, aki több darabjának is nagy sikerrel játszotta jelentős szerepeit, például Mását a Három nővérben, vagy Ranyevszkaját a Cseresznyéskertben.
1901-ben titokban házasodtak össze, nászút helyett azonban Csehov egyre romló egészségi állapota miatt kénytelenek voltak orvosi kezelésre - kumiszkúrára - utazni.
A korban a tuberkolózist két módszerrel próbálták gyógyítani: kumiszkúrával és tengeri levegővel.
Imádott feleségével, Olga Knyipperrel titokban házasodtak össze
Az író ekkor már vagyonos embernek számított, megtehette, hogy házat vesz a francia Riviérán, ahol igen sok idejét töltötte, azonban gyakran tartózkodtak Jaltán is. Feleségét hivatása gyakran Moszkvába szólította, ilyenkor Csehov egyedül maradt. Ő azonban megértő volt:
“Jól tudtam, hogy színésznőt vettem el, vagyis amikor megnősültem, világosan tudatában voltam annak, hogy a telet Moszkvában fogod tölteni. Egy cseppet sem érzem magam megsértettnek vagy elhanyagoltnak” - írja egyik levelében feleségének.
Nem is roskad önmagába ezekben az időszakokban, aktívan tölti a magányos hónapokat: kiáltványt szövegez meg a tüdőbetegek ügyében, amely bejárja az egész országot. 1902-ben nagy megrázkódtatás éri a házaspárt: felesége a terhesség ötödik hónapjában elvetél. Házasságuk néhány éve alatt Olga végig kitart a beteg író mellett. Vele van akkor is, mikor férje örök nyugalomra szenderül.
Csehov 1900-ban Jaltán Makszim Gorkijjal, a tüdejével szintén állandóan betegeskedő barátjával
A vég - mintha csak maga írta volna
“Mást sem csinálok, mint gondolkozom és köhögök” - írja Jaltából barátjának, Makszim Gorkijnak egy levelében. Azonban bármennyire is válságos az állapota, befejezi életművének talán legtökéletesebb darabját, a Cseresznyéskertet. A dráma bemutatója 1904-ben egyben jubileumi évforduló is: Csehov negyedszázados írói munkásságának évfordulója. Azonban szomorú ünnep lett január 14-e, a dráma bemutatójának napja: Csehov ugyan el tudott utazni Moszkvába, ám a színpadra támogatott halálsápadt, csontig lesoványodott, egyfolytában köhögő író láttán az öröm helyett bánat és aggodalom töltötte el a nézőket.
Tavasszal állapota válságosra fordult. Moszkvai orvosai tanácsára a tüdőbetegek Mekkájaként ismert német Badenweilerbe viszi őt felesége.
Ez az orvos-író utolsó útja: 44 éves korában, 1904. július 2-án itt halt meg a szanatóriumban. Német orvosa, hogy enyhítsen szenvedésén, pezsgőt itatott vele: “»Régen ittam pezsgőt…«, mondta, majd nyugodtan fenékig ürítette a poharat. Csendesen a bal oldalára fordult, és hamarosan örökre elaludt” - emlékezik felesége, Olga az utolsó percekre. Ahogy drámáiban és elbeszéléseiben is csendes, belenyugvó, enyhén patetikus légkörben zajlik a vég és az emberi sorsok tragédiája, úgy távozik el ő is erről a világról.
Csehov Jaltán, 1900-1902 körül
