Amit az emberek mondanak, nem feltétlenül azonos azzal, amit gondolnak vagy éreznek. A hangsúlyok és az intonációk mind befolyásolják vagy akár felül is írhatják a mondanivalót, ahogy testünk többi része is árulkodik a füllentésről, hisz hazudni csak a szánkkal tudunk. Az kerül bajba, akinek a másik arcából kell olvasnia, szavak nélkül. Pedig ez sem lehetetlen, ha odafigyelünk. Ám mint kiderült, sok mindenre nem figyelünk eléggé.
Sokszor jó a szemünk, mégsem látunk
Néma embernek csak az érti a szavát, aki jól ismeri az emberi érzelmekhez tartozó gesztusokat, arcjátékot, például a szemöldök ráncolásából rájön, hogy ez örömtől, fájdalomtól, netán megbántottságról árulkodik-e.
"Ha felismerjük a másik arcában az alapvető, rejtett vagy ösztönös érzelmeket, többször hozhatunk jó döntéseket" - állítja Dr. Donatus Thöne holland pszichológus A tanulás törvénye című tanulmányában.
Sok ember ösztönösen érti meg az arc mimikáját, de ebben bárki lehetne sokkal tudatosabb is. Akár a magánéletben, akár a munkahelyén - magyarázza a pszichológus. - Igazán nehéz dolgunk akkor van, amikor valakinek az arcán több érzelem jelenik meg egyszerre, és ebből a legfontosabbat próbálja leplezni.
Az is gyakran előfordul, hogy egy beszélgetés közben valamitől hirtelen megváltozik a másik érzése, és a hozzá tartozó arckifejezés csak átsuhan az arcán. Csak épp egy pillanatra, mert rögtön utána palástolni próbálja. “Sajnos mégsem tudlak elkísérni az osztálytalálkozódra!” - mondja bűnbánó arckifejezéssel a férj, miközben a szája sarkában megjelenik egy pici mosoly, ami ahogy jött, el is tűnik. Lehet hinni az őszinte megbánásnak, de a mosoly azt is mutatta, hogy nem volt igazán kedve a programhoz, és örült, hogy közbe jött valami.
Kérdés, hogy feltűnt-e a másiknak, és meg tudják-e beszélni, vajon a programhárításnak mi a valós oka?
Biztos, hogy észrevesszük?
Számos kísérletet végeztek már arra vonatkozóan, hogyan működik az emberi figyelem - kezdi sorolni a példákat a pszichológus. - Az egyikben például a hallgatóságot arra kérték, nézzenek meg egy videót, ahol két csapatot látnak. Az egyiken fehér póló, a másikon piros lesz. A feladat mindössze annyi: számolják meg, a fehér csapat hányszor passzolja egymásnak a labdát. A felvétel alig egyperces, és ez idő alatt körülbelül tizenöt labdaátadás történik.
A megoldás azonban az egyszerűség ellenére is csak 80 százalékban sikeres.
Ráadásul történik még valami, és erre senki sem figyel fel. A játékosok között a pályán átsétál egy gorilla. Az újrajátszáskor már mindenki tisztán látja,
és csodálkozik, hogy eddig nem vette észre!
Azt a fajta figyelmet, amikor az előre kiszámítható dolog mellett történik valami más is, de ezt senki sem veszi észre, “majom-illúziónak” nevezték el.
És hányszor történik meg mindez az egyszerű hétköznapi életben?! Egy munkahelyi vitánál vagy fontos tárgyalásnál, amikor szabadságokról, helyettesítésekről vagy épp a fizetésemelésről van szó? Vannak helyzetek, amikor a figyelem megosztott, a váratlan helyzetekre gyorsan kell reagálni. Ilyen a vezetés, ahol természetes, hogy a balesetek elkerülésének érdekében - jó esetben - folyamatosan és alaposan értelmezzük a jeleket. Megtesszük-e ugyanezt a magánéletünkben és a munkahelyünkön?
Arcelemző gyakorlatok okostelefonon: számos applikációt letölthetünk, ha gyakorolni szeretnénk az arcfelismerést, hiszen a hírszerzők is használják a módszert, és ezt bárki megtanulhatja és kipróbálhatja, hogy a barátai, családtagjai azt mondják-e, amit valójában gondolnak
Beépített kamera
Az emberi szem, akár egy kameraobjektív, folyamatosan dolgozik. Sokkal többet lát, mint amiről tudomást veszünk. Nem ítélkezik, nem értelmezi a látottakat.
Továbbítja az információt, amit aztán annak megfelelően értünk meg, amennyire értelmezni tudjuk.
A félreértelmezett szituációk nagy része abból adódik, hogy a puszta tényeket szubjektív jelentéssé változtatjuk, vagy egyszerűen nem akarjuk meglátni azt, ami nem oda való. Például miközben a főnökünk helyeslően bólogat, amikor mi közöljük, hogy július helyett mégis augusztusban vennénk ki a két hét szabinkat, a homlokát is ráncolja. Mit gondolsz, örült annak, amit hallott?
Ne legyünk rutinosak!
A Harvardon radiológusokat teszteltek, akiknek a szakmájában különösen fontos, hogy jól megfigyeljék, és jól értelmezzék a látottakat - mutat a szakember egy újabb példát. - Arra képezték ki őket, hogy megnézzenek egy felvételt, és meglássák az esetleges elváltozást. A vizsgálatban 24 orvos vett részt,
mindannyian ugyanazt a felvételt, egy tüdő röntgenképét kapták.
Alaposan dolgoztak, mégis csak négyen vették észre, hogy az egyik lebeny egy majom alakját rejti. Egyszerűen nem számítottak rá, hogy a tüdő képében egy majom lesz… így nem is vették észre.
Az, hogy a megfigyelésekben hibázunk, sokszor azon múlik, hogy olyasmit látunk, amire nem számítottunk. Pedig a hét általános érzés:
a boldogság, a düh, a félelem, a csodálkozás, az undor, a szomorúság és a beleegyezés általában nem “önmagában”, hanem társítva ül ki az arcra.
Az érzések ugyanis összetettek. Akár a szerelem. Az öröm az alapja ennek az érzelemnek, de rendre megbújik benne a félelem is.
Vagy ilyen a bosszú: van benne düh, de boldogság is, a “visszavágás jóleső érzése”.
A csodálkozásban, meglepődésben pedig boldogság és félelem. Az emberi arc mindezt akár egyszerre is megjeleníti mimikával. Mégis kell egy kis idő, hogy megtanuljuk, mit látunk. És persze nem csak egy-egy érzést, hanem annak fokozatait is.
Nem mindig sikerül a titkolózás
Vannak, akik megtanulják pókerarccá merevíteni a mimikájukat, de még a politikusok, színészek, sportolók is kínos szituációkba kerülhetnek. Nem csoda, hogy az arcelemző tanfolyamok dúskálnak a tévés felvétekben, amelyeket elemezni lehet.
Ezek közül az egyik Bill Clinton nyilatkozata arról, hogy nem volt titkos viszonya Monica Lewinskyvel. Az adás után az arcelemzők rögtön megmondták, hogy hazudott. Pedig a volt amerikai elnök megfelelő színészi adottságokkal bíró profi előadó. Sőt, erre a szereplésre alaposan felkészült, nem érte váratlanul a kínos helyzet.
Mégsem tudta a testbeszédét, az arcmimikáját annyira kontrollálni, hogy ne árulja el magát.
Hasonlóképpen járt Lance Armstrong is, amikor Oprah Winfrey beszélgetős műsorában nyilvánosan elismerte, hogy doppingszerekkel tudott éveken át a legjobb kerékpározóként tekerni. Itt persze nem az volt a kérdés, hogy mindezt végre vállalja nyilvánosan; ezt bizonyára előre megbeszélték. Az újságíró azonban azt is megkérdezte, hogy megbánta-e, illetve a csapattársai tudtak-e róla. A felvételen, ami a Youtube-ra is felkerült,
jól látszik, ahogy a sportoló lába mozogni kezd, ahogy vakargatja az orrát, és egyéb jelekkel írja felül azt, amit mond.
És bár állítja , hogy megbánta, hogy a többiek nem tudták, a mimikája épp az ellenkezőjét bizonyítja.
Azonban egy-egy jelből nem célszerű azonnal füllentésre gyanakodnunk - int óvatosságra a pszichológus -, hisz a hazugságot kísérő viselkedés jeleiben egyéni különbségek vannak, amelyek a személyiségtől, a szituációtól és a szóban forgó téma súlyától is függnek, ám jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy "mindannyian sokkal jobban hazudunk, mint gondolnánk, és sokkal rosszabbul ismerjük fel, mint sejtenénk".
