Nem tesz jót az a szülő, aki minden akadályt elhárít a gyereke útjából. Sőt, nagyobb valószínűséggel ítéli őt ezzel hosszú távon kudarcra, önállótlanságra vagy akár összeomásra is. És milyen veszélye van annak, ha gyermekünkkel el akarjuk hitetni, hogy különleges?
Mindannyian ismerjük azt a nyomuló szülőtípust, aki a gyereke helyett próbálja lejátszani annak meccseit, jobb jegyért lobbizik a matektanárnál, ő írja meg csemetéje helyett a házidolgozatot, és benyomja az iskolai focicsapat kezdői közé is. Ez a fajta nevelés azonban csak azt eredményezi, hogy a gyerek kudarckerülő, szorongó, dependens, narcisztikus és karrierista lesz, állítja David McCullough, a You’re Not Special and Other Encouragments (Nem vagy különleges és más buzdítások) címmel megjelent, angol nyelvterületen nagy sikert aratott könyv szerzője.
A hóeke típusú szülő gyerekei születésüktől fogva - átvitt értelemben is - a családi autó gyerekülésébe vanna szíjazva, mindenben döntenek helyettük, a széltől is óvják őket, és egy pontosan meghatározott irányba, többnyire egy elitegyetem előre kijelölt szakára tartanak velük anélkül, hogy a sorsukba bármilyen beleszólásuk lenne.
McCullough szerint azok a szülők, akik különtanárral, zongoraórával, karateleckével és további ilyen-olyan extra elfoglaltsággokkal zsúfolják tele gyerekük iskola utáni napirendjét, sőt még a házi feladat elkészítésébe is rendszeresen besegítenek, egyáltalán nem segítik utódukat abban, hogy megtalálja helyét a világban.
Ehelyett a hóeke típusú szülő - vagyis aki megtisztítja a gyereke előtt azt az utat, amerre szerinte annak haladnia kellene - többnyire csak azt éri el, hogy a gyerekből beletörődő és megalkuvó teljesítőgép válik, aki leszámol a lehetőséggel, hogy maga találjon rá, mi érdekli, és felfedezze magában az eltökéltséget is, amely az általa meghatározott cél eléréséhez szükséges.
McCullough szerint sokkal eredményesebb, ha gyermekünk életében világítótornyok leszünk: irányt szabunk, segítünk, ha szükség van rá, de nem akadályozzuk gyermekünket a saját tapasztalatok megszerzésében, az önállósodásban! Szülőként legyünk gyermekünk számára a biztos menedék, akinél - bármit is történjék - feltétel nélküli szeretet várja, akihez bármikor vissza lehet térni segítségért, vigasztalásért.
Nem vagy különleges
David McCullough, aki több mint harminc éve dolgozik középiskolai tanárként, akkor hívta fel magára a nemzetközi közvélemény figyelmét, amikor néhány évvel ezelőtt a Boston melletti Wellesley-középiskolában megtartotta minden idők egyik legkülönlegeseb ballagási beszédét, amelyet a interneten ma is meg lehet hallgatni.
“Nem vagytok különlegesek” - így kezdte a végzősök búcsúztatását, és már ennek a három szónak a puszta kimondásával is történelmet írt.
Gondolatmenetét arra építette, hiába is igyekeznek a mai szülők elhitetni a gyerekeikkel, hogy azok már attól különlegesek, hogy megszülettek, valójában az ellenkezője igaz - és jobb, ha ezzel mihamarabb megbarátkoznak.
"Képzeljétek el például - mondta McCullough -, hogy van egy olyan tehetségetek, amely egymillióból egynek adatik csak meg. Itt valami igazán ritka, különleges dologról beszélünk, nem valószínű, hogy a jelenlévők között akadna bárki, aki ilyen adottságokkal rendelkezik. És mégis, tegyük fel, hogy akad itt, aki valami olyasmit tud, amit egymillió emberből csak egy. Mindez azt jelenti, hogy ugyanolyanból mint ő, még további 6999 van a Földön."
McCullough arra próbálta ráirányítani a figyelmet, hogy manapság, amikor a legújabb nevelési trend szerint a létező legkisebb teljesítményért is dicsérni és jutalmazni illik, amikor aranycsillagokat osztunk azért, ha valaki pusztán csak normálisan elvégzi a feladatát, és
jutalomautó jár a szülőktől csak azért, mert a szemük fényének sikerült leérettségizni, ebben a világban menthetetlenül elértéktelendedik mind a “különleges”, mind a “teljesítmény” szó jelentése.
Félnek hibázni
McCullough ominózus ballagási beszédét azóta is rendszeresen idézik, elemzik, twittelik és retwittelik. Az ennek hatására született könyvében pedig McCullough amellett érvel, hogy
a nyomás, miszerint a szüleik szerint különlegesnek kell lenniük, megfosztja a gyerekeket attól, hogy merjenek kockáztatni, és a hibákból tanulhassanak.
A mai szülők még olyan játszótereken nőttek fel, amelyeket aszfalt borított, és szülői felügyelet nélkül, szabadon játszhattak egészen vacsoráig. A mai gyerekek azonban autók gyereküléseihez vannak kötözve születésüktől fogva, és McCullough szerint lassan, de biztosan elveszítik minden önállóságukat. A mai gyerekek élete percre be van osztva, szabályozva, vezetve és coacholva, és életük minden egyes percéhez köze van a szüleiknek is.
Így azonban nagyon kevés tapasztaltot szerezhetnek arról, hogyan vezényeljék a saját életüket, és hogyan éljenek együtt döntéseik következményeivel. Ha ugyanis megbotlanak, a szüleik azonnal közbelépnek, és ezzel fontos élményektől fosztják meg őket.
A “nem vagy különleges” első hangzása olyan, mintha egy zsémbes öregember puffogását hallanánk. McCulloughnak azonban érezetően nem az a szándéka, hogy földbe döngölje diákjait, azok szüleit vagy az egész társadalmat. Sokkal inkább mentroként látja magát, aki a legjobbat akarja diákjainak, akik a felsőoktatás küszöbén szembesülnek először életük nagy kérdéseivel. Azt reméli, tudják, miért arra az egyetemre jelentkeztek, ahová, hogy a saját érdelődésüket követik, nem pedig szüleik álmait váltják valóra, és nem is csupán az anyagi érdek motiválja elsősorban őket. Bízik benne, hogy beleadnak apait-anyait az itt és mostba, majd pedig remélik, hogy a jövőjük ebből a mostani teljesítményükből táplálkozik.
Azt szeretné, ha a mai gyerekek kevesebbet foglalkoznának azzal, hogy másoknak akarjanak tetszeni. McCullough szerint ugyanis ma szentségtörő elképzelésnek számít, ha valaki azért tanul, mert tanulni jó móka, nem pedig azért, hogy ezzel simábbá tegye a következő lépését.
A szerző arra biztatja tanítványait és olvasóit, hogy lássanak világot. Utazzanak sokat, másszanak hegyet, dolgozzanak a szegények között, vagy menjenek el a könytárba, és kezdjenek el olvasni bármit és mindent, ami érdekli őket.
“Ne azért mászd meg a hegyet, hogy kitűzd a zászlódat, hanem azért, hogy elfogadd a kihívást, hogy friss levegőt szívj, és hogy befogadd a látványt. Azért mássz, hogy meglásd a világot, ne pedig azért, hogy a világ meglásson téged.”
